Olyan nagy, hogy már messziről látom. A színe hófehér, akár egy angyal szárnya. Annyira fényes, hogy a Nap sugarai visszaverődnek róla. Kőből van, ennek ellenére a tapintása akár a selyemé. Az egyik sarkán áll, anélkül, hogy meg lenne támasztva. Az oldalain letűnt korok írásai, hieroglifái vannak, mégis, ha végighúzom rajta a kezem, nem érzek semmi érdes felületet. Érintése puha, meleg.
Odasétálok hozzá, végigsimítom az oldalát. Megnéznem rajta a díszítést, mely valamilyen íráshoz hasonlít. De milyen írás lehet, nem ismerem fel, ennek ellenére úgy néz ki, mintha ékírás lenne, de nem vagyok biztos benne. Kik írták rá, miért, és hogyan sikerült, úgy belevésni, hogy egyetlen repedés, mélység, kiálló domborulat sincs a felszínén?
Körbesétálom, mert van valami furcsa benne. Ekkor beugrik, hogy mi az, ami nem stimmel. Tűz a Nap, mégsem látok sehol sem árnyékot. Ez hogy lehet?
Hallok valamit, arra fordítom a fejem és messze, nagyon messze a távolban meglátok egy porfelhőt. Nem indulok el felé, felesleges lenne, hiszen egyre jobban közeledik. Egy római katona száguld felém szokásos mellvértjében, piros színű zsoldos ruhájában, kardját magasra emelve, lóháton vágtázva. Érzem, azért jön, hogy elpusztítsa a kockát. De én meg akarom védeni. Minden áron. Annyira szép, és érdekes, nem hagyhatom veszni. Válaszokat akarok a kérdéseimre. Nem tűnhet el.
Nincs semmi nálam, csak az, ami rajtam van, ezért a képzeletemre bízom magam. Elmormolok jó pár imát, melyet még egy régi életemben, egy remetétől hallottam. Már anno is picit kettyós volt az öreg, de ennek ellenére igen bölcs. Az ő általa tanított imával, magamhoz szólítom az Urat, hogy adjon erőt. Ekkor, ahogy a semmiből előbukkant, úgy tűnik tova az alábukó horizonton.
A kocka felé fordulok, és meglepődve látom, hogy ahol az előbb nem volt semmi, most egy lépcső áll, mely egyenesen a belsejébe vezet. Felmegyek a lépcsőn, és egy teljesen üres térbe érkezem. Egyetlen ablak, vagy fényforrás sincs, mégis minden tiszta és teljes világosság honol benne. Jobb oldalra tőlem egy ajtóféleség van. De nem lehet ajtó, mert olyan furcsa az alakja. Inkább egy körhöz hasonlít. Közelebb lépek, ekkor kinyílik, és nagyon erős, sárgás fény vesz körül. Eltakarom a szemem, mert azt hiszem, hogy megvakít a fénye. Majd pár pillanat múltán rájövök, hogy nem, nem vakít, bele tudok nézni, mégsem látok semmit. Belépek rajta. Egy ösvényt találok, melyen végigsétálok. A végén egy tisztásra érek, amit magasra nőtt, gyönyörű fák szegélyeznek. Bár meztelen talpam alatt érzem a puha, selymes füvet, mégis megérintek mindent, hátha álmodom, mert teljesen szürreális az egész. De nem, nem álmodom, minden olyan, mintha valóságos lenne. Még beljebb merészkedem, és a tisztás közepén egy tiszta, átlátszó színű tavat találok. Kedvem lenne megfürödni benne, ezért alsóneműre vetkőzöm és közelebb lépdelek. Először csak a lábujjam dugom bele, majd apránként az egész testemmel megmártózom. A bőrömön érzem a tó kellemesen hűs vízét. Már épp kezdek ellazulni, amikor valaki rám szól. Úgy megijedek, hogy elvesztem az egyensúlyom, és belecsapódom, ezzel méteres hullámokat gerjesztve magam körül. Mikor feljövök a felszínre, újból megismétli azt az egyetlen szót.
– Vártalak.
Odafordulok, és megpillantom a kettyós öreget, régi mesterem. Felállok, kisétálok a tó széléig, majd ott megtorpanok. Várom, hogy szóljon hozzám, mondjon valamit. De ő megfordul, elsétál a legközelebbi fáig, és leül az árnyékba. Tudom, azt akarja, hogy kövessem. Elindulok, és mellételepszem. Nem szólunk egymáshoz, csak a hátunkat a fának támasztva üldögélünk egymás mellet, mint két régi jó barát. Nyugalom, békesség tölt el, és úgy érzem, otthon vagyok.