Menü Bezárás

A tükör túloldalán

Reggelre virrad, és látom a felkelő Nap első sugarát, mely kristályként szóródik szét a padlón. Lassan közelit felém, majd felkúszik a sima felületen, és ezernyi apró gyöngyként áraszt el. Ha most látna valaki, az a világ legszebb fényjátékában gyönyörködhetne. Legszívesebben az idő végezetéig élvezném ezt a csodát, mely minden porcikámat átjárja, megmelengeti a lelkem. Becsukom a szemem, és kiélvezem a pillanatot, mert tudom, már nincs sok idő, és körülöttem életre kell minden.

Először az úrnő, Elizabeth, ébred majd fel, s besétál a hallba. Elém áll, és megnézi magát. Néha azt várom, hogy mikor kérdezi meg tőlem, van-e szebb rajta kívül kerek e világon. Szerencsére eddig ilyen még nem történt. Össze is törnék a megalázottságtól, de ha jobban belegondolok, már az is jobb lenne, mint ez az unalmas élet.

Minden egyes áldott nap ugyanaz a rutin. Liz felkel, beköszön nekem, aztán elkezdi szokásos körútját. Bejárja az egész kastélyt, és megbizonyosodik róla, hogy minden rendben van. Ezután a konyhába megy, ahol a reggeli felől érdeklődik. Majd a két ifjú civakodva jön le a lépcsőn, legvégül az úr is megjelenik. Minden nap ugyanaz a történet, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazon a helyen. Én meg csak függök két régi szögön, és nézem, ahogy a gazdáim jönnek-mennek, hallom a beszélgetésüket, vagy azt, amikor épp hozzám beszélnek. Mit is mondhatnék nekik? Csak maradok az idő fogságában megrekedt, aki eddig is voltam. Úgy unatkozom!

Bezzeg régen, amikor a parkban lovagoltam, mikor vadászni jártam, a bálokon udvaroltam a szép hölgyeknek. Azok voltak az igazán szép idők. Aztán jött az a boszorka, és elrontott mindent. Száműzött erre a kietlen helyre, ahol látok, hallok mindent, de engem senki sem lát, senki sem hall. Megöl az unalom! Ah, bárcsak történne velem valami igazán izgalmas.

Nini, ott jön az úrnő. Az én egyetlen, drága, édes Lizám.  Már nagyon vártam rá, hogy ideérjen, és élvezhessem szépségének minden egyes mozzanatát. Esetleg meséljen valamit, amitől, ha egy picit is, de kiszakít ebből az egyhangú sivárságból. Hosszú fekete haját kontyba tűzte, ami így még jobban kiemeli fehér bőrét, vállainak kecses ívét. Hosszú taft ruhájának uszálya lágyan suhan mögötte. Ma kifejezetten csinos, nagyon is. Oly gyönyörű, akár egy angyal. Az én angyalom. Ide ért, belenéz a tükörbe, megigazítja a szoknyáját, lesimítja a haját, és végigméri saját magát, hibát keresve. Pedig nem fog találni semmit, nem is találhat, hisz ő úgy tökéletes, ahogy van. Milyen kár, hogy ezt nem mondhatom el neki. Sem ezt, sem mást. Pedig annyi minden van, amiről szívesen mesélnék. Ő meg csak áll előttem, és sejtelme sincs róla, hogy a másik oldalon létezik egy szív, mely érte dobban, miatta ver, és bármit megadna, ha a szerelem gyönge virága egyetlen percig viszonzásra találna.
– Jó reggelt, drágám! – Köszönti a nőt a férje, Charles, egy apró puszival.
Mit képzel ez a pipogya, hagyni fogom, hogy csak úgy babusgassa a tündérkémet?  Mit nem ért azon, hogy nem hozzá való? Az úrnőnek egy férfira lenne szüksége, nem egy ilyen félig kopasz, kipocakosodott alakra.
– Már megint érzed? – kérdezi Charles.
– Nem. Még mindig – fordul Liz a férfi felé. – Már gyerekkorom óta olyan érzésem van, mintha egy rejtelmes erő vonzana felé. Nem is tudom – gondolkodik el –, mintha mondani akarna valamit, csak én nem értem. Ráadásul ez az utolsó tárgy, mely rám maradt a nagymamámtól.
– Anya! Anya! George már megint nem hagy békén! – hallom Liz lányának üvöltését, miközben az ajtón trappol befelé. Minden egyes lépésnél a lábát a padlóhoz veri, amitől zeng az egész ház.
Mögötte zsebre tett kézzel vidáman sétál be a szobába a bátyja.
– Holly, ne túlozz, nem csináltam semmit – szól a húgához a fiú.
– Neked ez semmi? – kiabál hisztérikusan Holly, miközben menyasszonyi fátylát lobbálja George orra előtt.
– Nem megmondtam, hogy ez a fazon nem áll jól? Csak igazítottam rajta egy picit.
– Eltépted! Anya! – zokog fel a lány.
– Jól van, jól van, mutasd. George, te meg ma tartsd távol magad a húgodtól! Tudod, hogy milyen fontos számára a mai nap. Ne rontsd el!
– Apa, te nem mondasz semmit? – fordul a fiú segítségért Charles felé.
– Anyádnak igaza van.
– Ne szabotáld Holly esküvőjét! – rázza az öklét felindultan az én édes Lizám.
Olyan aranyos, amikor a dühtől kipirosodik az arca, remeg minden porcikája. Édes, akár egy érett alma. És én úgy, de úgy… Á, nem szabad ilyenekre gondolom. Charles meg, mint mindig, most is hozta szokásos formáját, bebújt az asszony szoknyája mögé. Várjunk csak! Mintha az esküvő szót hallottam volna. Szóval, akkor ma lesz a nagy nap, ami azt jelenti, hogy délutánra, és estére magamra hagynak.
– Gyere, Holly. Menjünk fel, megvarrom neked. Na, ne sírj, jobb lesz, mint újkorában – öleli át úrnőm a lánya derekát, és óvatosan kihúzza a szobából.
Amint kilépnek, a két férfi is követi a példájukat, és behúzzák maguk mögött az ajtót. Persze, mert ha nyitva hagynák, akkor talán látnék is valamit a készülődésből. De így…
Megint egyedül maradtam, és van egy olyan érzésem, hogy ma már nem lesz társaságom. Annyira szeretem azt, amikor Holly és George piszkálja egymást, látni, ahogy este az egész család összegyűlik a kandalló elé helyezett vörös bársonnyal bevont kanapén, és megbeszélik a nap eseményeit.

Kerek háromszáz éve vagyok ide bezárva, és számomra annyi maradt a külvilágból, amennyit a családtagoktól megtudok. Ez is annak a vén boszinak a műve. Ki másé lenne? Bár lehet, hogy nem kellett volna hősködnöm. Miért nem tudtam nyugton maradni? De hát a húgomról volt szó, nem hagyhattam, hogy egy varázslóhoz menjen hozzá. Mindent megtettem, hogy megakadályozzam. Erre jött az az agg, hajlott hátú, hosszú orrú banya, és tönkretett mindent.
Amikor először megfenyegetett, kinevettem. Nem hittem, hogy a király unokaöccsével meg merné tenni. De merte. Ez lett a vesztem. Bezárt ebbe a tükörbe, ahol nincs semmi, csak a nagy üresség. Az elején még megpróbáltam kitörni, de semmi nem használt. Hiába üvöltöttem, senki nem hallotta hangomat, hiába ütöttem az üveget, az meg se moccant, még egy apró repedést sem sikerült ejtenem rajta. Hiába átkozódtam, az senkin sem fogott. Aztán szépen, lassan beletörődtem a sorsomba, és elfogadtam, hogy itt kell élnem az idők végezetéig. Vagy addig, amíg valaki háromszor hangosan fel nem olvassa a „Nézz hátra!” feliratot, amit a boszi vésett a tükör hátlapjára.

Nem hallom a beszélgetésüket, a készülődés hangjait, a rohangálást, a kiabálást. Nem érzem a feszültséggel, izgalommal telt hangulatot, mely már reggel óta jelen van a házban. Nyugalom van, és csend. Túlságosan is. Liz sem köszönt el tőlem, pedig ahányszor kilép a kastélyból, előtte mindig idejön hozzám, kezét végighúzza az arannyal bevont kereten, mely számomra olyan, mintha engem simogatna. Elmondja, az aznapi programját, aztán egy csendes sóhaj kíséretében kisétál az ajtón. De most, hol van, miért hagyott itt egyetlen szó nélkül? Annyira elmerültem volna az önsajnálatban, hogy észre sem vettem, hogy már elmentek? A bézs függönnyel díszített ablak felé tekintek, és rájövök, hogy tényleg elrepült az idő. A Nap már nem süt, helyét átvette a késő őszi délutánra jellemző szürkeség.
Valóban úgy van, ahogy gondolom. Elindultak az esküvőre, és Hollyt már csak mint ifjú feleséget látom újra.

– Csendesebben! Nehogy meghalljon valaki!
– Ne rinyálj mán! Eze’ elhúztá’a csíkot! Nincs ittho’ senki, ezzel a szemme’ láttam.
–Attól még lehetünk óvatosak! Csak az értékes tárgyakat szedjük össze, aztán spuri van. Értetted?
– Ja.
– Akkor indulás! De csendben!
Mi ez a hang? Honnan jön, kik ezek, és mit keresnek itt? Nyílik az ajtó, és meglátom, ahogy két vadidegen lép be rajta. De kérem szépen, ezt hogy képzelik, milyen dolog máshoz akkor bemenni, mikor a háziak nincsenek otthon?
Hirtelen dühös leszek, mert ilyen arcátlanságot, még soha nem tapasztaltam. Mondanám tovább, de rájövök, hogy értelmetlen, mert úgysem hallják egyetlen szavamat sem, és tenni sem tudok semmit. Így leülök a padlóra, és onnan szemlélem, hogy mi történik.
Időmből kitelik, ezért jól megnézem őket, és megdöbbenve látom, hogy mindkettőnek mosdatlan az arca, és szakadt ruhát visel. Az egyik egy szürke, egérrágta fejfedőt hord, míg a másik feje szabadon van. A magasabbiknak barna haja zsírosan lóg arca két oldalán; kezén egy lyukas kesztyű lötyög. Az alacsonyabbik fráter lassan körbejárja a helyiséget, és minden értékes tárgyat egy rongyos zsákba pakol. Azt hiszem felfogtam, hogy miről is van szó, hogy mibe csöppentem. Szegény Liz, ha ezt megtudja, akkor teljesen össze fog omlani. Ez a kedvenc szobája, itt halmozott fel mindent, ami szívének egy picit is kedves. Nem szeretném látni, ahogy hazaér, és a lelke darabokra törik, és én nem tudom megvigasztalni. A nyámnyila férje meg csak áll majd mellette csendben, szavak nélkül.
– Kész va’ mán? – kérdezi a barna hajú, aki a küszöbön áll, és kifelé figyel, nehogy megzavarják őket.
– Azt hiszem, minden megvan – nézz körbe a társa.
– És az otta’? Azt nem viszzü’?
– Mit? – fordul hátra türelmetlenül az alacsonyabbik.
– Hát, a tükör nem kő’?
– Megőrültél? Nem látod, hogy mekkora? Ha megemeljük, becsípődik a derekam!
– De sok lóvé’ ér, Slimre meg simá’ rásózzuk.
– Oké, de ha valami bajom esik, akkor annak te leszel az oka – bólint rá egy kis gondolkodás után az értelmesebb.
Ezek sem az eszükről híresek, állapítom meg magamban. Szerintem sem lesz feltűnő, ha két ilyen fazon, egy antik tükörrel mászkál az utcán. De álljunk csak meg egy szóra! Most rólam van szó? Engem akarnak elvinni? Ez még viccnek is rossz! Felállok, és az üveghez sétálok, hogy jobban lássak. Mi a… mozog a talaj? Mi történt? Visszazuhanok az előző helyemre, és onnan nézem, hogyan változik a kép. Már nem a megszokott nappali van előttem, hanem az előszoba, és lassan, nagyon lassan araszolok a kijárat felé. Ezek tényleg elrabolnak.

Még mindig a földön ülök és dülöngélek jobbra-balra, miközben a két tolvaj veszekedését hallom. Kiérünk a lépcsőhöz, és megpillantom az épület előtt parkoló szekeret. Mégsem olyan bolondok, mint amennyire gondoltam. Feldobnak rá, így már a sötét eget bámulom.
– Hé, óvatosabban, még eltörik! – mordul rá társára az egyik.
– De ne’ tört!
Egy pillanat csend, majd azt érzem, hogy valami pár centivel mellettem landol. Gondolom az a koszos szütyő, amibe az ellopott holmikat tették. Lassan a pánik szélén állok, mert nem elég, hogy épp most rabolnak el, de ha rám esett volna az a zsák, akkor széttörik a lakhelyem, és nekem annyi.
– Te! Én, megverlek! – figyellek fel egy fenyegetőző hangra. – Majdnem rádobtad a tükörre a szajrét!
– Jól va’ na’!
– Menjünk – adja ki az utasítást a főnök.
Pár perc sem telik el, és érzem, ahogy elindulunk. Még szerencse, hogy nem fejjel lefelé hajítottak fel, mert az olyan lenne, mintha leragasztották volna a szemem, de így legalább láthatom a csillagos eget. Talán valami jó is lesz ebben a borzalomban. Átgondolom a dolgot, és már bizakodó vagyok, mert tudom jól, hogy Liznek nagyon sokat számítok. A kedvenc nagymamájától kapott, és mindig nagy becsben tartott, ezért kétségem sincs afelől, hogy majd mindent tűvé tesz értem.
Megnyugszom, mert még nem veszett el minden, ráadásul a zötykölődő szekér is kellemesen ringat. Már épp az álmok mezejére lépnék, mikor megállunk. Egyből éberré és izgatottá válok. Mi lesz velem, hova hoztak, mik a terveik? Nagyot rándul alattam a fekhelyem, ebből arra következtettek, hogy elrablóim leugrottak a bakról. Ezután két nagy koppanásra leszek figyelmes.
– Ki az? – hallok egy teljesen idegen hangot.
– Az áruszállítók – válaszol az értelmesebb.
– Maguk? Mit keresnek itt?
– Hoztunk magának egy értékes tárgyat.
– Mára bezártam, jöjjenek vissza holnap.
Ha jól értem, akkor az illető nem igazán örül a két tolvaj felbukkanásának. Azt viszont nem tudom, hogy ez számomra jót vagy rosszat jelent. Nem tehetek semmit, csak reménykedhetem, hogy Liz nem hagy magamra, és kerestetni fog.
– Csak nézze meg, és ha nem kell, akkor nem is zavarjuk.
– Na, jó. De gyorsan, mert már aludni készültem.
Türelmetlenül várom, hogy kiderüljön, mi a helyzet. Megmozdítanak, és felállítanak, ekkor szemtől szembe kerülök az ismeretlen hang tulajdonosával. Egy alacsony, hájtól eltorzított arcú férfit látok magam előtt. Istenem, történjen már valami, könyörgöm, szólaljon már meg valaki. Rólam van szó, szóval, jogom van tudni, hogy mit terveznek velem!
– Kell. Hozzák be, és tegyék, ahova mondom. A többit utána intézzük.

Megint változik az elém táruló helyszín. Egy sötét sikátorban vagyok, ami tele van szeméttel, törmelékkel. A tolvajok, oldalról megfognak, és leemelnek a szekérről, majd balra fordítanak, ahol egy ráccsal lezárt bejáratot nyit ki a hájas. Mikor végezz, oldalra áll, hogy be tudjunk menni. Felnézek az égre, hogy még egyszer utoljára lássam a csillagokat. Ekkor veszem észre a kapu feletti cégtáblát, aminek kifakult betűiből a régiségkerekedő feliratot sikerül kiolvasnom.

Átlépjük a küszöböt, és egy szinte teljesen sötét folyóson haladunk tovább. Mindkét oldalon ajtók sorakoznak egymás mellett. Most már igazán nyugtalan vagyok, mert fogalmam sincs, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Egyáltalán megúszom épp bőrrel?
Az alagút vége kettékanyarodik, mi balra fordulunk, és ott egy faajtóval találjuk szembe magunkat. Letesznek a földre, míg az egyik tolvaj lenyomja a kilincset, ezzel szabaddá téve az utat. Újból megemelnek, és beoldalaznak velem, majd az ajtóval szembeni falhoz állítanak, majd kimennek, és magamra hagynak.
Azért annyi szerencsém van, hogy olyan helyre tettek, ahonnan mindent látok, és latolgatni tudom az esélyeimet. Az összes falon, és a szoba közepén hosszú polcok sorakoznak, rajtuk rengeteg kisebb-nagyobb tárgy áll teljes összevisszaságban. A helyiség nem lehet kisebb a régi otthonomnál, de olyan zsúfolt, hogy egész egy kis lyuknak tűnik. Ehhez hozzájárul a félhomály, melyet az egyetlen petróleumlámpa pislákoló fénye ad.
Mivel nincs más dolgom, így leülök és várok. Hogy mire, azt magam sem tudom, csak azt, hogy nincs értelme kiborulni. Egyetlen dolgom van: várni. Várni arra, hogy valaki benyit azon a bejáraton, és még ebben az évtizedben kivisz innen.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta ide hoztak. Az első pár napban még reménykedtem benne, hogy jön valaki, és kiszabadít. De ahogy teltek-múltak a napok, már azon kaptam magam, hogy nem számolom az időt, helyette a környezetem vettem jobban szemügyre. Támpontot kerestem, melyből kiindulva megjósolhatom, hogy mire számíthatok.
Az itt felhalmozott holmit vizsgálgattam, amikor azt vettem észre, hogy mindegyikre rárakodott a por, és a sarkokban lévő pókháló is egyre nagyobb lett, a csalódottságom nem ismert határokat. Akkor vetődött fel bennem, hogy a hájas embernek nem mehet valami jól az üzlet. Ezen a gondolatvonalon maradva meg kellett állapítanom, hogy nincsenek jó kilátásaim. Ekkor kerített hatalmába az elkeseredettség. Utolsó mentsvárként bíztam és reménykedtem abban, hogy az én drága, egyetlen Lizám nem hagy cserben.

Majd az elkeseredettségemet felváltotta a düh, mert ha visszagondolok arra, hogy hol kezdődött a kálváriám, akkor mindig ugyanahhoz a személyhez jutok el. A vén, gonosz boszorkányhoz. Mit ártottam neki, hogy ezt érdemeltem? Miért baj, ha az ember meg szeretné védeni a családját?
Lassan, de elmerülök a múlt képei között. Felsejlik a drága húgom mosolya, a csillogó szeme, amikor elmesélte, hogy találkozott egy jóképű gavallérral. Eleinte támogattam a kapcsolatukat, egészen addig, míg ki nem derült az udvarlóról, hogy egy varázsló. Sőt, egy salemi boszorkány fia. Isten a tanúm rá, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elválasszam őket egymástól, de ebben akadályozott meg az a csorosznya, a férjjelölt anyja. Száműzött ebbe a mások számára láthatatlan világba. De még ez sem volt elég neki, arra vetemedett, hogy nászajándékként odaadott az ifjú párnak. Ennél nagyobb szemtelenséget elképzelni sem tudtam. Mindvégig azt hittem, hogy a férfi csak az örökségre hajt, és ahogy elveszi a húgom, rögtön megváltozik, és ő is gonoszok táborát fogja erősíteni. Ennek ellenére teljesen közelről nézhettem végig, ahogy szeretetben és boldogságban élik le az életüket. Gondolataimból az ajtó hangos csattanása rángat vissza a valóságba.

Hirtelen fény világítja meg a helyiséget, és belép a hájas kereskedő. Odaér hozzám, és mintha csak egy tollpihe lennék, felemel, a hóna alá csap, és csak visz. Elindul velem a folyosó felé, és mire észbe kapok, már egy cselédruhába öltözött nőnek mutogat. Arról győzködi, hogy mennyire jól járna velem. Két perc nem telik el, és nem látok semmit, mert valami csomagoló anyagot tekertek rám. Megint a sötétség vesz körbe. Na jó, most már elég legyen! Mi vagyok, hogy csak így hurcibálnak össze-vissza? Először elrabolnak, aztán egy lyukba zárnak, és most még be is csomagolnak? Hát a jóból is megárt a sok!

Újra úton vagyok, és újra dülöngélek jobbra-balra. Majd jó pár óra utazás után, újra letesznek valahova. A papírt rajtam hagyják, hadd egyen meg a kíváncsiság, hogy most hova kerültem. Megint csend és sötétség. Nem tudom, hogy meddig fogom ezt bírni, de úgy érzem, hogy az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot. Már nincs egy biztos pont az életemben. Mit képzelnek az emberek, hogy hagyom magam? Hát nem! Annyira vágyom, az én édes Lizámra, hogy láthassam törékeny alakját, hallhassam édesen csengő hangját. Sőt, most már a tutyimutyi férjét is el tudnám viselni. Csak vinne hozzájuk újból a sors.
–  Rose kincsem, ez a tied! – hallok meg egy ismeretlen nőt.
– Na, bontsd ki! – biztatja egy férfi.
A hangjukból ítélve nagyon izgatottak lehetnek. Egy pillanat alatt világosság borít be, ami teljesen elvakít, ezért gyorsan a szemem elé kapom a kezem, és csak lassanként engedem lejjebb. Körbepillantok, és egy aprócska szoba körvonalai rajzolódnak ki előttem. A fejem fölött lóg valami, ami olyan hatást kelt, mintha faág lenne. Közelebb megyek a tükör széléhez, hogy jobban lássam, és meglepődöm, mert ez egy zöld, tüskés karácsonyfának az ága. Ekkor jövök rá, hogy szenteste van, és már több hónapja keringek a nagyvilágban. Velem szemben egy ablak foglal helyet, amin keresztül látom a havat, és az ereszről lelógó jégcsapokat. Tőlem jobbra, egy jobb napokat látott, de tiszta fotelben egy fiatal anyuka ül, ölében egy nyolc év körüli kislánnyal. Gondolom, ő lehet Rose, az asszony pedig, aki megvett a kereskedőtől. Nem messze tőlük egy hosszú bajszú harminc éves férfi áll.

A kislány meredten bámul rám. Szinte úgy érzem, hogy lát engem. Szólnék, de elakad a szavam, amikor a gyermek kipattan az anyja öléből, és felém rohan.
– Elvihetem a szobámba? – kérdezi szüleitől, akik jót nevetnek lányuk türelmetlenségén. Ez a kis jelenet meghat, és akaratlanul is apró mosolyra húzom a számat.
– Várj egy picit, apa segít neked. Ugye Eric? – nézz a férjére sokatmondóan a nő.
– Persze – sóhajt fel a férfi.
– Jaj de jó, annyira vágytam egy saját tükörre! – kiabálja a kislány, már a szoba ajtajából.
Az apa közelebb jön hozzám, felemel és követi a kicsi Roset. Amint beérünk az apró helyiségbe, a lányka már mutatja is, hogy hová szeretné, hogy kerüljek. Végső helyem egy asztalon lesz, az ablakkal szemben, így nemcsak az egész szobát látom, hanem a ház előtti utat is megfigyelhettem. Ahogy elfoglalom a nekem szánt helyet a férfi magunkra hagy. Rose egyből az asztal előtti székre huppan. Pár percig farkasszemet nézzünk, majd elsétálok jobbra, és onnan vizsgálódom tovább.
– Tudom, hogy ott vagy! – szólít meg.
Először elengedem a fülem mellett, helyette inkább tovább szemlélem a kislány szobáját. Majd ismét elhangzik ugyanaz a mondat. Döbbenten fordulok Rose felé, aki kíváncsian figyel engem. Hirtelen összezavarodom, és nem is tudom, hogy mit gondoljak. Merjem-e elhinni, hogy tényleg hozzám beszél, vagy csak illúzió az egész. Aztán észbe kapok, és ha már ilyen szerencse ért, akkor kihasználom, és megpróbálom elmagyarázni a helyzetem. Bár arról fogalmam sincs, hogy ezt egy nyolc éves kislánnyal hogyan is fogom véghezvinni.
– Tudom, hogy ott vagy! – hallom újból.
– Te látsz? – teszem fel a kérdést.
– Nem hallom, hogy mit mondasz. Beszélj hangosabban!
– Te látsz engem? – ordítom úgy, ahogy a torkomon kifér. Azonban még be sem fejezem a kiabálást, amikor rájövök, hogy ennél bugyutább kérdést fel sem tehettem volna.
– Még mindig nem hallom, amit mondasz. Mutogass! Te angyal vagy? – jön a következő kérdés.
Hát ez jó. Látni lát, de nem hall. És miért lennék angyal? Ezt miből gondolja? Talán abból, hogy fehér nadrág, és ing van rajtam? Zavartan kezdem el vakargatni a fejem, hogy erre mit és hogyan feleljek. Az egyszerűbb megoldást választom, és egy igent bólintok. Mutogatással úgysem tudnám elmagyarázni.
– Tényleg? – kérdezi izgatottan.
Más ötlet híján, újból bólintok. Hogy is mutogathatnám el azt, amin keresztül mentem? Talán nem is azt kéne elmesélnem, hogy eddig mi történt velem, hanem inkább azt próbálom meg elérni, hogy háromszor olvassa fel a hátoldalra írt feliratot. Akkor kiszabadulnék ebből a börtönből. Elkezdek a hátam mögé mutogatni, hátha megérti, hogy mit szeretnék. A reakció nem az, amit vártam, mert Rose is a háta mögé néz.
– Jön valaki? – kérdezi tőlem.
Nemet intek, majd újabb ötletem támad. Úgy teszek, mintha lenne valami a kezemben, és azt megfordítanám. Először értetlenül, kikerekedett szemmel néz rám. Látom, hogy gondolkodik, aztán mintha sejtené, hogy mit szeretnék, elsétál mellettem, és egy picit előredönti a tükröt.
– Nézz hátra! – Nagyon oda kell figyelnem, hogy halljam a suttogását, de a végén mégiscsak megértem a halk szavakat. Ez az kislány, már csak kétszer kell kimondanod, és szabad leszek.
– Nézz hátra! – mondja most már kicsit bátrabban. Ez az! Már csak egyszer, mond ki, és végre valahára kikerülök innen. Olyan boldog vagyok, hogy örömben ugrálni kezdek.
– Gyerünk, még egyszer, utoljára, mondd ki! – Biztatom, mikor sikerül egy picit lenyugodnom.
Annyira izgatott vagyok a lehetőségtől, hogy mindjárt megszabadulok ettől a kietlen, magányos helytől, hogy észre sem veszem, amikor megint a falnak támaszt. Már csak arra eszmélek fel, hogy a szülei állnak előttem, és Rose nagyon magyarázz nekik.
– Olyan boldog vagyok, hogy ezt a tükröt kaptam ajándékba! Képzeljétek, van benne egy angyal, és a hátoldalára valami szöveget véstek! – meséli boldogan a kislány.

Az anyja arcára tekintek, és elszáll minden lelkesedésem, mert csak az ijedtséget tudom leolvasni róla. Utolsó reményem Ericben van, de amikor őrá pillantok, akkor felfogom, hogy mindennek vége. Az egyetlen esélyem is elszállt. A két szülő egymásra néz, majd maguk előtt terelgetve Roset kisétálnak a szobából.
Megint ott vagyok, ahol eddig is voltam. Eltűnt a legutolsó, szalmaszálnyi remény is, amelybe eddig kapaszkodtam. Esküszöm, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb emberre. Hogy ezek után mi lesz velem? Nem akarok ilyen kérdéseken gondolkodni, mert már egyáltalán nem érdekel. Tőlem aztán össze is törhetik ezt az átkozott tükröt, ezzel végleg megpecsételve szomorú sorsomat. Lefekszem a földre, összekuporgok, és szememből megindul egy apró könnycsepp, mely némán folyik le az arcomon. Arra sem érzek késztetést, hogy letöröljem. Csak fekszem, és hagyom, hogy az elkeseredettség úrrá legyen rajtam.

Megint visznek valahova, de nem érdekel. Állandóan ez van, vándorlóm egyik helyről a másikra, és ezek a helyek soha, de soha nem akarnak elfogyni. Úgy döntöttem, hogyha már nem tudok tenni ellene, akkor egyszerűen csak beletörődöm abba, amit a sors mért rám. A miértekre sem keresem a választ, mert már a kérdések sokaságába is belefáradtam. Hiába hallom a kintről beszűrődő zajokat, azok sem tudnak semmiféle érdeklődést kiváltani belőlem. Nem akarok mást, csak annyit, hogy végre vége legyen a háromszáz éves megpróbáltatásaimnak.
– Ez az enyém? – teszi fel meglepetten a kérdést, egy öreg, ismeretlen nő.
Remek, még egy hely, és még egy ember a sok közül.
– Igen. Úgy gondoltam, hogy neked nincs tükröd, ezért hasznát fogod venni – üti meg a fülem Rose édesanyjának a hangja.
– Miért nem piát hoztál? – jön az értetlenkedő válasz.

– Jaj, anya, ne légy ilyen. Az ital nem old meg semmit sem.
– De annak legalább hasznát venném.
Szóval egy iszákoshoz kerültem. Egyre jobbak a kilátásaim. De mit is érdekel ez engem, hisz’ ő is csak egy újabb ember, egy újabb átutazó az életemben. Nem telik el sok idő, és újfent ajtócsapódást hallok. Már meg sem ijedek tőle, mert az utóbbi időben nem ez volt az első.
Motoszkálásra leszek figyelmes, de oda sem hederítek, hagy csináljon azt, amit akar. Kis idő múlva azt tapasztalom, hogy ismét utazom. Persze csak úgy, a változatosság kedvvért. Mikor lesz már ennek vége? Miért nem lehet csak úgy letenni valahova, és egyszerűen otthagyni. Elfelejteni, mintha nem is léteznék.

Hangos, fülsértő zenére kapom fel a fejem. Nem értem, hogy most hova csudába vitt ez az öreg nő. Körbenézek, és nem hiszek a szememnek. Képes volt egy kocsmába hozni. Nem kéne túlságosan megilletődnöm, hiszen a lányának is megmondta, hogy a piának jobban örülne, mint nekem. Az ő korában a szentestét egy ilyen lepukkant lebujban tölteni. Ez mégiscsak felháborító.
A kocsmában körülnézve kérdőre vonom az öreglány épelméjűségét. Pár órája minden összetört bennem, s eszembe sem jutott, hogy bármi is érdekeljen. Azonban most a félelem járja át minden porcikám, mert ötletem sincs, hogy mit akarhat. Aztán derengeni kezd a dolog. Ha számításba veszek egy alkoholista nőt, egy csehót, és egy antik tükröt, akkor… Jaj ne, ez el fog cserélni! Ki látott már ilyet? Mit gondol, hogy fog ez működni? Elkiabálja magát, hogy egy pint sörért antik tükröt adok! Ne nevettessen, mert viccnek is rossz.
– Mit adsz érte? – emel fel a pultra.
Hát, nem tévedtem sokat. Igaz, nem olyan bőbeszédű, mint vártam, de ez is megjárja. Velem szemben egy másik tükör, ahonnan belátom az egész helyiséget. A bal oldalán, teljes hosszában egy repedés fut végig. Van egy olyan gyanúm, hogyha nem találok ki valamit, mégpedig sürgősen, akkor ugyanez, vagy rosszabb sors vár reám. Lehet, hogy az előbb egy picit elhamarkodtam, ezt a “nem érdekel semmi” dolgot. Jelenleg nagyon úgy áll a helyzet, hogy most már minden érdekel.
– Én semmit, de másnál próbálkozhatsz.
– Mit kér érte? – hallok meg egy nagyon ismerős hangot. Túlságosan is ismerős.
– Egy üveg whiskyt.
– Rendben. Csapos, egy üveggel a hölgynek.
Hölgy? Ez a nő? Egy üveg whiskyért képes volt eldobni. Ráadásul nem is márkásért. Hova tart ez a világ, ha már ez is megtörténhet! Milyen dolog az, hogy egy régi, antik tükröt képesek az emberek elkótyavetyélni. S nem is akármilyet, mert ha bárki közelebbről megnézi a keretet, az egyből láthatja, hogy az aranyozott. Komolyan mondom, nem értem az embereket. Lehet, hogy csak én vagyok már nagyon öreg, de ez akkor is felfoghatatlan.

Addig dühöngök, amíg egy újabb lakásba nem érkezem. Azonban ez valahogy más, mint az eddigiek. Mintha már láttam volna valahol, mintha már jártam volna itt. Ahogy beljebb, és beljebb visznek, úgy tágul egyre nagyobbra a szemem, és úgy ver egyre hevesebben a szívem. Nem akarom, vagyis akarom, csak nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhet. Ám mégis, mert amint átérünk a küszöbön, meglátom őt. Az én, egyetlen, drága Lizámat.
Tudom, hogy nemrég még unatkoztam, s azt kívántam, bárcsak történne velem valami izgalmas, de ennyi megaláztatás s káosz után eszembe nem jutna ilyen badarsággal előállni.
– Anya, nézd csak mit hoztam neked! – kiáltja vidáman George.
Az úrnő közelebb sétál hozzám, de mielőtt ideérne, megáll tőlem pár lépésre, és a fiára nézz.
– Ez csak nem az?
– De.
– Biztos vagy benne? – kérdezi elcsukló hangon.
– Egész biztos. Boldog karácsonyt! – kiáltja két puszi kíséretében.
Liz kinyúltja a kezét, és végigsimít a kereten, mely számomra olyan, mintha az én arcomat simogatná. Újból azt a melegséget érzem, amit csak ebben a házban, ebben a családban tapasztaltam. Boldogságom nem ismer határokat. Talán ez az oka annak, hogy még az én egyetlen tündérem férjét Charlest is el tudom viselni.
Azt hiszem, megérkeztem. Itthon vagyok.