Álmatlan éjszakán, ébren fekszem ágyamon. A Hold fénye világít be az ablakon. Alakja, akár egy hosszúra nyúlt kar kúszik végig a szőnyegen. Kék fénye az ágy széléig hatol, ott törik apró szilánkokra, hogy hangtalanul adja meg magát egy hatalmasabb erőnek. Mintha csak a lelkem útját követné, a fátyolos ködön át gyászos végzetem felé.
Árny ül az ágyamon. Kezét nyújtja felém, ami beleveszik a mély sötétségbe, mely úgy nyeli el, mint ártatlan lelket a gonosz. Itt van, értem jött. Egyedül vagyok, és ő érzi, tudja, hogy nem, nem akarok menni. Minden porcikám ellenkezik, pedig jól tudom, hogy értem jött, hisz’ hívtam. Minden egyes nap, minden egyes éjszaka, minden pillanatban érte könyörögtem, hogy jöjjön, és vigyen el. Most itt van.
Gondolataim összevissza kavarognak, szívem örült tempót diktál. Leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy meneküljek. Emelném a lábam, de mintha csak megbénultam volna, nem mozdul. Mintha kötéllel szorítanák a torkom, nem kapok levegőt. Zihálnék, de nem tudok, felülnék, de a testem nem mozdul. Kétségbeesve pillantok rá, mire ő csak a fejét csóválja, mintha csalódott volna bennem.
Meggyónnám ezernyi tettem, mondatom, gondolatom. Érzem, nem számít, mit bántam meg és mit nem. Már nem. Csak a kétségbeesett bűntudatot hagyom magam után. És ő csak ül, figyel, és a lelkem már a kezében van. Nézz rám, és vár. Vár valamire.
Körbeölel a sötétség, árnyakkal simogatja széttépett lelkem. Halálsikolyok hangja lebben körülöttem, a csöndes szörnyek óriássá nőttek. Érzem, itt az idő, mennem kell, de nem vagyok rá képes.
Eddig rá vártam, hogy jöjjön és vigyen, most mégis pár percért könyörgöm. Egy apró, futó pillanat, csak még ennyi, amit kérek. El akarok köszönni mindenkitől, meg akarok bánni mindent, köszönetet mondani azért, amit eddig nem értékeltem, nem kellett. Létem folyamán nem kívántam mást, csakhogy jöjjön értem, fogja a két kezem, vezessen végig az úton, mely nekem rendeltetett. És most, mikor itt van, nem kell. Eltaszítom magamtól.
A menekülés gondolata száguld át rajtam, a remény, mely arra biztat, hogy hátha van kiút a felelőtlen kérések világából, hogy mindent újra kezdhessek. Az árny hívogat, édesget, rémít, mindent bevett annak érdekében, hogy kövessem. Leküzdhetetlen vágy fog el, hogy itt maradhassak, a reménytelenek reményével kérek egy esélyt, egyetlen percet. Egyetlen apró pillanatot, egyetlen légvétel erejéig még itt akarok lenni.
Lassan elmúlok, és az évek majd csak pörögnek tovább. Csüggedten gondolok arra, hogy ki emlékszik majd egy megtört lélek harcára, és bukására. De ő ért, csak ő tudja, mi lakozik lelkem mélyén, ő az, aki tudja, milyen is vagyok valójában.
Látom, ahogy akaratlanul is felé nyújtom a kezem. Nekem nincs más csak Ő. Az árny, aki érti, aki tudja, hogy mi értelme volt létemnek. Nem mosolyog, közelebb húzódik, indulni készül, de még nem készültem fel. Kimondom: nem. Elég volt, menj el. Egyedül is maradok, itt leszek, megtalálsz, de most még nem. Még maradnom kell. Ugye, te értesz?
Az idő gyorsabban pörög, mint gondolom, még élek, de nem sokáig, hisz’ a lelkem már úgyis halott. Beleremegek az előttem álló úttól, mert akárhogy is ellenkezem, a lelkem mélyén én is tudom, hogy menni akarok. Nem mozdul, és én sem, mégis úgy érzem, emelkedem. Fel, fel az ég felé.