Menü Bezárás

Családi tragédia, Néma bűnök

Az elmúlt fél évben egyáltalán nem voltam tevékeny semmilyen platformon. Nem vezettem rendszeresen a blogomat, nem írtam a történeteimet és egyetlen könyves eseményre sem mentem el. Hovatovább, még a barátaimmal sem tartottam a kapcsolatot. Egyszerűen nem kapcsoltam be a gépet, valahogy úgy éreztem, hogy irtózom tőle. Csak arra összpontosítottam, hogy túléljem a mindennapokat, lelkileg a felszínen tudjak maradni. Az életem arról szólt, hogy bementem dolgozni, majd az itthoni teendőket láttam el. Mindeközben mindenkinek a környezetemben azt mutattam, hogy minden rendben van. Gondolom, sokatoknak volt ilyen időszak az életében, amikor azt érezte, hogy semmi sem jó.
Majd pár hete, megelégelte ezt az egészet a párom, bekapcsolta a gépet, leültettet elé, hogy most már kezdjek magammal valamit, mert ez így nem mehet tovább. Akkor nagyon mérges voltam rá, de utólag belátom, igaza volt. Nem állítom, hogy egyik percről a másikra túltettem magam a nyári eseményeken, de lassan, apránként újból életre keltem. Már épp a visszatérésen gondolkodtam, amikor szembejött velem egy lehetőség, a kilencedik ÍBO. Erről már írtam egy élménybeszámolót, és azt ki is tettem a blogomra. Részletekbe nem szeretnék bocsátkozni, de azért annyit elárulok, hogy nagyon jól éreztem magam, és sok érdekes embert ismertem meg személyesen. Azért írom, hogy személyesen, mert eddig csak a munkásságukat ismertem, a könyvek mögött álló embert nem. 

 

Elég sokszor megfordult a fejemben, hogy minden olvasómat, ismerősömet tájékoztatom arról, hogy miért nem válaszoltam egyetlen megkeresésre sem. Úgy érzem, ez lett volna a helyes, mégis képtelen voltam rá. Ám, most úgy érzem, ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Nyár közepén elhunyt apukám. 
Nagyon hirtelen történt a dolog. Még aznap, a halála előtt előtt pár órával személyesen beszéltem vele. Ez egy szerdai nap volt, és azt terveztük, hogy szombaton az egész család kimegy a strandra. Amellett, hogy már nyugdíjas éveit töltötte, még dolgozott. Saját szállítmányozó céget vezetett, és egyszerűen nem állt meg egy percre sem. El tudjátok képzelni, amikor este fél nyolckor azzal váltok el egymástól, hogy akkor még beszéltek a szombattal kapcsolatban, majd este tizenegykor hívott anyám. Azt hiszem, míg élek, emlékezni fogok arra beszélgetésre. 
– Szia! Fent vagy? – kérdezte.
– Igen. 
– Apád meghalt. 
– Tessék? – kiabáltam a telefonba.
– Apád meghalt. 
 
Az öreggel sokáig nem voltunk puszipajtások, ahányszor beszéltünk, mindig üvöltés, fenyegetőzés lett a vége. Ez az állapot egy éve megváltozott, és kezdett kialakulni egy igazi apa-lánya kapcsolat. Apám tette meg az első lépést, de én még mindig fenntartásokkal kezeltem a közeledését. Megtartottam azt a három lépés távolságot. És ezt, most már bánom. 
Sőt, a halála előtti szombaton bocsánatot kért tőlem a gyerekkorom miatt. Életünkben először, akkor tudtunk úgy leülni beszélgetni erről a témáról, hogy nem sértődés, veszekedés lett a vége, hanem mindketten beláttuk, hogy voltak dolgok, amiket elrontottunk. Akkor nagyon boldog voltam, és komolyan hittem benne, hogy teljes mértékben megváltozott a kapcsolatunk, lett egy új alap, amire építkezni tudunk. És aztán… négy nap múlva meghalt. Szerintem, senkinek sem kell mondanom, hogy ez mekkora lelki törést okozott. 
Arról még nem is beszéltem, hogy ez nemcsak érzelmileg volt kihatással az életemre, hanem nagyon sok mindent kellett a kezembe vennem. Gondolok itt a temetés elintézésére, a hagyatékra, a cég felszámolására és egyéb folyamatban lévő ügyeket kellett lezárnom. A családi állapotok sem úgy alakultak, amire az ember ilyenkor számít. Ugyan van két nővérem, de ők mindenből kihúzták magukat. A részleteket nem mesélem el, majd a Néma bűnök harmadik kötetében úgyis leírom.

 

És akkor elérkeztünk a Néma bűnök kézirathoz, melyet már évek óta írok, és csiszolgatok. Páran biztos tudjátok, hogy ez a könyv az életemről, a gyerekkoromról szól. Leírok benne mindent, amiket átéltem, túléltem. Három kötetesre tervezem, amiből az első már elkészült. Vagyis, pár héten belül kész lesz a nyers szöveg. Ha jobb oldalra néztek, akkor a második kötet borítóját láthatjátok.
A Néma bűnök úgy kapcsolódik apuhoz, hogy konkrétan róla szól a könyv. (Legalábbis az első kötet, mert a következőkben előtérbe kerülnek új szereplők is.) Mindent őszintén elmondok benne, azokat az eseményeket, melyeket egész életemben titkoltam, pedig a legszívesebben üvöltöttem volna. Meztelenre csupaszítom a lelkem az olvasóim előtt.
Igen, ez volt a terv, csak hát, nyár közepén történt a fentebb említett tragédia, és vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. Egyfelől, teljesen letaglózott, és nagyon sokáig úgy nézett ki, hogy nemcsak könyvet, de az egész írást abbahagyom. Aztán kezdtek leülepedni a dolgok, reálisabban láttam az eseményeket. Akkor eldöntöttem, hogy márpedig megírom. És nem azért, hogy ezzel bárkit is megbántsak, sárba tiporjak, hanem azért, mert úgy érzem, ezzel tartozom neki. Az emlékének. 
Most kérdezhetitek, ezt mégis, hogy gondoltam. Egyelőre nem mondok semmit, mert a Néma bűnök három kötetéből mindent megtudtok.
 
Remélem, ezek után megértitek, ha még egy picit nem jelentkezem új írással. Egyelőre felfüggesztettem a Kivetettek folytatását, a novellákat és minden olyan tevékenységet, mely elvonná a figyelmem a Néma bűnökről. Abban a pillanatban, amikor úgy érzem, hogy teljes mértékben kész, akkor újból nekiállok, és friss részeket hozok a Kivetettekből. Addig, a türelmeteket kérem.