Menü Bezárás

Néma bűnök részletek 2.

Azt ígértem nektek, ahogy haladok a történet megírásával, úgy hozok újabb és újabb részleteket a könyvből. Mivel, az utóbbi időben elkapott az ihlet, és lassan már látom az alagút végét, ezért úgy gondoltam, hogy megtartom a szavam. Szóval, megint hoztam pár apró részletet a Néma bűnökből.

A könyvem elejére két idézetet választottam. Mindkettő Tanley Milet írónő A könyv című regényéből való. Íme:
 
„Mert a saját világom sokkal fontosabb annál, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy hogyan tudom őket kihasználni, ezért leszarom a hatalmat.”
 
„… van egy mag, akiknek megvan a lehetősége a változásra és a változtatásra. Ők azok, akik soha nem bíznak magukban, de bármilyen iskolában, munkahelyen megállják a helyüket, kérdés nélkül segítenek apróságokban és nagy dolgokban is az utcán vagy bárhol. Ultra érzékenyek szociálisan, tehetségük pedig szerteágazó. Általában nem fejezik be az iskolát, mégis olyan újításokat hoznak, melyek alapjaiban változtatják meg a világot. Nem sikerül nekik semmilyen rendszerbe vagy vallásba túlságosan belemenekülniük. Valahogy zsigerből érzik, hogy mi igaz és mi a szemfényvesztés.”
 


Részletek a Néma bűnökből:

“Körbenéztem az udvaron, és nem kellett csalódnom, szinte mindenki engem bámult. Megindultam a társaság felé, rimánkodva a mindenhatóhoz, hogy lehetőleg most az egyszer ne akadjon össze a kezem a lábammal. Mint már oly sokszor, megint előkerült az a híresen nagy szerencsém, mely sosem létezett. Pár lépés után a vállamról elkezdett lecsúszni a táska pántja, mely épp elég időre elvonta a figyelmem ahhoz, hogy az egyik lábam keresztezze a másikat. Azért még idejében kapcsoltam a lehetséges végkimenetelt illetően, és két kezemet segítségül híva próbáltam az egyensúlyom megtartani. A kellemes őszi idő ellenére, sikerült a füves részen egy műkorcsolyázókat megszégyenítő lépés sorozatot bemutatnom. Bár, igazából ezt a mutatványt betudhattam volna egy műrepülő érdekes landolásának is. Nem mondom, hogy nem nevettek rajtam, mert akkor hazudnék. Ditta megsajnált, odasétált hozzám, majd lehajolt és felsegített. Ruhámat leporolva, immár a legrosszabbon túlesve, kimérten sétáltam oda hozzájuk.
– Sziasztok! – köszöntem az ott állóknak. Igaz, elég halkan tettem, mert a pár perccel azelőtti tudásom bemutatása még elevenen élt emlékeimben. És nem csak az enyémben.
– Szia! Te mindig így közlekedsz? – jött a legelső kérdés, egy kék szemű, szőke hajú lánytól.
– Nem mindig, csak általában.”
 
 
 
“Édesapámtól elég sok mindent tanultam. Minden ember a szüleitől tanulja meg az alapvető dolgokat az élethez. A szülőknek pedig, több módszer létezik arra nézve, hogy gyermekeik életét terelgessék. Azt, hogy egy szülő melyiket választja, csak magától a felnőtt embertől függ. Felmenőim a pszichológiai hadviselés érvényesítésében kezdtek el tapasztalatokat szerezni. Olyannyira jól ment nekik, hogy ezt édesapám az évek során tökélyre fejlesztette. Legalábbis ők úgy gondolták, hogy ennek a nevelési eszköz minden formáját, válfaját tökéletesen ismerik, és alkalmazzák is. Az meg sem fordult a fejükben, hogy hét-nyolc éves koromra eljutottam odáig, hogy nem tudtam, mikor viselkedem jól, és mikor rosszul. Olyannyira elbizonytalanodtam ezzel kapcsolatban, hogy egyszer meg is kérdeztem erről Orsit, az idősebb nővéremet. Határozott választ ő sem tudott adni.
Ezen nagyon meglepődtem, mert hármunk közül ő volt a legmegfontoltabb, legfelelősségteljesebb és legőszintébb. Addig bármit kérdeztem tőle, mindig őszintén és komolyan felelt, annak ellenére, hogy alig töltötte be a tizenötödik életévét… 
… Így igen meglepődtem, amikor arra a kérdésemre, miszerint mikor jó vagy rossz valaki, csak annyit válaszolt, hogy ez a helyzettől függ. Kösz, ebből aztán sok mindent megtudtam.
 
Másnap apám szólt, hogy beszélni szeretne velem. A „szólt” azt jelenti, hogy üvöltötte a nevem, és akkor az ember fia, vagyis lánya tudja, hogy jelenése van. Ilyenkor nem biztos, hogy ez kellemes lesz, sőt, inkább előre érzi, hogy nem fogják megdicsérni. Legalábbis nálunk.
– Mit nem értesz azon, hogy jó vagy rossz? – kérdezte.
– Nem tudom, hogy mikor viselkedem jól és mikor rosszul.
– Nem kell rossznak lenni, és nem lesz baj.
Ő is jól elmagyarázta, méghozzá példákkal ellátva, nem? Apám nem szeretett magyarázni, csak elmondani, hogy szerinte mit és hogyan kéne csinálni. Ha ő arról beszélt, hogy ki kéne takarítani hétvégén a lakást, ez azt jelentette lefordítva a mi nyelvünkre, hogy hétvégén nagytakarítás lesz.”
 
 
 
“Csak hogy írjak még egy kicsit a két nővérkém egymás iránti szeretetéről. Megesett az is, hogy a lányoknak – mi a családban csak így hívjuk őket – az iskolában szavalóversenyt rendeztek, melyre mindketten jelentkeztek.
Mint fentebb említettem, egy szobán osztozkodtak, így ott is tanulták a maguk kicsiny versét. Persze, hogy zavarták egymást, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy kimenjen a nappaliba. Ehelyett, már majdnem kiabálva magolták a számukra kijelölt művet. Odáig fajult a dolog, hogy Orsi felállt egy székre, hogy majd ő onnan mondja a versét. Katinak se kellett több, elméjében megszületett a tökéletes terv. Hipp-hopp, hopp, megbillentette a kicsiny széket, melyen imádott testvérkéje állt. Azt gondolta, hogyha a szék eldől, Orsi leugrik róla, és mérgében elhagyja a helységet.
Gondolta ő. Igen ám, de a székkel együtt borult Orsi is, teljes testsúlyával rá a karjára. Efféleképp bemutatta a családnak a gyors kartörési mutatványát. Hát igen, a testvéri szeretet már akkor is megvolt kettejük között.”
 
 
 
“Egyik délután elkezdett esni az eső. Az elején még csak szemerkélt, és egy ideig úgy tűnt, nem is lesz belőle semmi. Ám aznap Isten nagyon sírhatott, mert nem hogy elállni nem akart, inkább egyre jobban esett. Később már villámlott és dörgött is az ég. A szobából nem sok mindent lehetett látni a sötét felhőktől és a vízfüggöny mögül. Néha egy-egy villanásnál, mikor a villám lesújtott a füves földre, mintha Isten haragja lenne, lehetett látni, amint a panelrengeteg elfoglalja a teret az üde növényzettől. Nem marad más utána, csak a kopár föld és a néhol még föltűnő, régen lombos fák kiszáradt, elkorhadt törzsei. Mintha az ég is megérezte volna az elkövetkezendő időket. Ily természeti elemekkel kísérve, és mivel apámnak áldott jó szíve van, támadt is egy remek ötlete. E remek tervét megosztotta leendő vej-jelöltjével is, Ricsivel. Ő már nem díjazta ezt az ötletet olyan nagyon. Próbálta is lebeszélni após-pajtást a haditervéről, persze sikertelenül.
– Gyere, Ricsi fiam, meglepjük a lányokat. Elmegyünk értük az iskolába – invitálta majdani unokáinak szánt apját.
– De Feri bá’!
– Nem megmondtam neked ezerszer, hogy ne „bázz” engem. Inkább tegezz, de ne „bázz”. Megértetted?
– De Feri, hazatalálnak ők egyedül is, nem kell nekik kísérő.
– Gyere már, esik az eső. Még a végén megfáznak.
– Nem cukorból vannak.
– Jössz vagy sem, én megyek. Remélem, tudod, hogy lelketlen vagy. Ha nem kedvelnélek annyira, most kitekerném a nyakad.
– Jó, meggyőztél. Csak meg ne bánjam.
Így indultak el a lányok elé. Bár Ricsi számára nem volt oly meglepő, mint apámnak, mikor az iskolához érve kiderült, egyik leánygyermeke eltűnt. Bezzeg ő igen bőszen kereste az iskolában, de hiába. Középső gyermeke aznap még kívülről sem látta Magyarország eme csodás építményét, nemhogy belülről. Így három gyönyörű leánygyermeke közül az elsőszülöttet szólította fel, hogy lehetőleg e szent pillanatban közölje vele a középső lánygyermek tartózkodási helyét. Ám legidősebb leánya nem tudott információval szolgálni a számára oly becses kishúga felől. Döntés született. Hazamenni, otthon megvárni az elveszett báránykát.
 
Szépen haza is mentek, és vártak. Kis idő múltán a mi kis drágánk megjelent családi fészkében, ahol már kimondhatatlanul várták. A középső leány vette minden bátorságát, és belépett az oroszlán barlangjába, mögötte a hősiesen megbúvó udvarlójával egyetemben.
– Hol voltál? – hangzott az első és legfontosabb kérdés az oroszlán szájából.
– Iskolában. – Itt csattant el az első pofon.
– Még egyszer megkérdezem, hol voltál?
Választ nem kapott csak egy hirtelen megnémult leányt. Apám odafordult az eddig leendő vejének vélt hímegyedhez, és közölte:
– Te pedig takarodj, öcsém!
– Igenis, Feri bácsi – válaszolt sógorom, majd egy mély meghajlás közepette távozott a lakásból.
– Várj, Matyi, megyek én is! – szólt utána a nővérem.
Apám odafordult Katihoz, és csak ennyit mondott:
– Hogy legyen miért.
Ezután már csak a pofonok csattanását hallottuk. Orsival a nappali kanapéján ültünk, és összeölelkezve sírtunk. Egyikünknek sem volt bátorsága odamenni. Bár a két nővérem között mindig is megvolt a testvéri féltékenység és rivalizálás, de ilyet soha nem kívántak volna egymásnak.”