Mindig is gyengéim voltak az antikváriumok. E nemes boltokban nemcsak a régi könyvek okozta illatok csábítanak, hanem az ódon, ámde kellemes hangulat is. Imádok betérni egy-egy ilyen üzletbe, és akár órákon át válogatni a könyvek közül. Egyik ilyen körutam alkalmával láttam meg ezt a kötetet és azon nyomban tudtam, hogy ő jön velem haza. Hát így kezdődött a mi barátságunk. Mert kérem szépen ez barátság a javából.
A borítóról nem sok mindent tudok mondani, ugyanis a saját példányomat 1985-ben adták ki. Ettől függetlenül azért annyit megemlítenék, hogy nagyon kifejező mind a színvilág, mind a szöveg. A szín és a szöveg együtt áll össze egy kerek egésszé. Nem hiszem, hogy panaszkodásra adhat okot. Amellett a saját elvárásomnak is megfelel, mely szerint szeretem, ha egy könyv borítójáról valamelyest következtetni lehet a beltartalomra is.
Magát az alap ötletet már többször, többféleképpen is megírták. Gondolok itt egy olyan jövőre, ahol az emberiség szinte kipusztítja saját magát. Marad pár túlélő, akik a régi kor, a múlt hamvaiból próbálják felépíteni az új jövőt. A kérdés már csak az, hogy milyen úton haladjanak tovább. Maradjanak a jól bevált sémáknál, vagy esetleg vessenek el minden olyan tényezőt, mely majdnem az egész emberiséget a múlt homályába sodorta. Ebben a történetben erre a kérdésre keresi a választ a szerző.
Egy túlélő csoport két domináns tagjának a szemén keresztül követhetjük végig a régi világ pusztulását, hogy helyébe az új élet lépjen. Mondhatnám, pont úgy, mint a hamvaiból feltámadt főnix, de ez az, ami erre a könyvre nem igaz. A szereplőknek nemcsak azzal kell megküzdeniük, amit a katasztrófa eléjük tárt, hanem önmagukkal, egymással és más kisebb csoportok nézetkülönbségeit is számításba kell venniük. Mert hiába egy világégés, attól az ember nem hazudtolja meg magát és ember marad. A jó és rossz tulajdonságaival együtt. Ebben a történetben mindkét esetre találunk példát. Teszi mindezt úgy az író, hogy nem ítélkezik, nem áll sem egyik, sem a másik oldalra, hanem különböző szemszögekből vizsgálja az eseményeket. Más és más ember gondolataiba engedd betekintést mindaddig, míg az olvasó maga is elhiszi, hogy akár még az emberölés is lehet egy jó cselekedett. Aztán jön a lelkiismeret, a vallás, a közösség, a birkaszellem és ezernyi más kérdés, melyre a karakterek nem egyedül, hanem az íróval és az olvasóval karöltve keresi a választ. De mindvégig ott lebeg a legfontosabb kérdés: Mi lesz ezután, hogyan tovább?
Egy világméretű tragédia túlélőinek a mindennapjaiba tekinthetünk be, ahol mindent elölről kell kezdeni. Egy mikró társadalom megalakulásának lehetünk szemtanúi, ahol az emberek kaptak egy esélyt, hogy olyan világot hozzanak létre, melyet nem tartanak kordában a társadalmi konvenciók. És ezeket a normákat át is lépik a szereplők. Van, akinek könnyebben megy beleszokni ebbe az életbe és vannak olyanok is, akik teljes mértékben ragaszkodnak a berögzült szokásokhoz. Ettől függetlenül mégis sikerül együtt dolgozniuk, élniük. Ennek kettősége adja meg a történet egyik alappillérét. És ugyanez a kettőség jellemzi a fejlődésre való hajlamot is. Hogy merre tovább? Azt senki nem tudja, de annyit igen, hogy tanulni kell az elődök hibáiból. Hiába egyforma a kiindulópont, attól még nem muszáj, hogy a végkifejlett is ugyanaz legyen.
A cselekmény nem gyorsfolyású, de nem is unalmas. Sőt! Pont azt szerettem benne, hogy a szerző mindennek és mindenkinek hagyott időt, hogy hozzászokjon a megváltozott körülményekhez. Lassan bontja ki a szálakat, majd egy picit gyorsabb ütemben kerül a szemünk elé a konfliktus, amit nemcsak a közösség tagjainak kell egymással elrendezniük, hanem más kisebb csoportokkal is. Kifejezetten élveztem a tájleírásokat, a szereplők gondolatainak mélységét, az érzelmek megnyilvánulását.
A szereplők közül eleinte egyet nem sikerült megkedvelnem, majd ez a szám felugrott kettőre és a könyv végére ismét visszaesett egyre. Nemcsak ebből a szempontból volt igazi hullámvasút ez könyv. Érdekes ötletek, felvetések és azok megvalósítását láthattam kibontakozni lelki szemeim előtt.
Emmanuel egy olyan karakter, akivel teljes mértikg tudtam azonosulni. Megértettem az indítékait, de a lelkiismerete sem hagyott hidegen. Az ő személye az, aki elgondolkodtatott, hogy én mit csinálnék a helyében. Örültem és hálás voltam, hogy a sors nem rótt rám ekkora terhet. Ennyi emberért felelősséget vállalni, vezetni, útmutatást adni nekik nem egyszerű, inkább emberpróbáló feladat. De Comte úr állta a sarat és az épp a földjén ragadt emberekből sikerült egy igazi, életképes kis közösséget kovácsolnia. Hitet, célt adott embertársainak, annak ellenére, hogy még ő maga sem tudott hinni, az állandó kétely mérgezte mindennapjait.
Aztán ott van Thomas, Emmanuel jobb keze. Az elején nem igazán lopta be magát lelkem rejtett zugaiba. Egy rendes, de kicsit szívtelen, teljesen racionális emberként tekintettem rá. Fontos szereplője a közösségi életnek, de akkor sem tudtam megkedvelni. Majd megtalálta a szerelmet. Nem mondom, hogy teljesen megváltozott, de igen közel került hozzám. Drukkoltam, hogy ne csak kihasználják, szerettem volna látni, hogy boldog. Apró, lassú, de biztos léptekkel osont végig a szívem felé vezető úton, hogy ott megtelepedjen és igaz jó batárokként váljunk el a történet végén.
A “kis” Colint már az elején kedveltem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy inkább sajnáltam. Teljes mértékben megértettem a kisebbségi komplexusát. Egy alacsony embernek nem könnyű egy olyan világba férfiként érvényesülni, ahol hat férfira jut egy nő. Ő az, akit a történet vége felé teljesen megutáltam. Ugyan értettem a miértet, de a tetteit elfogadni nem tudtam. A könyv végére pedig újfent régi ismerősként tekintettünk egymásra. Igaz, kellett ehhez egy tragédia, hogy megint úgy tekintsek rá, ahogy előtte, és ő legyen a “kis” Colin.
Akitől már az első perctől kirázott a hideg, az Katie volt. Nem, nem akartam róla olvasni, nem tudtam vele együtt érezni. Nem is akartam. Igazából még az indítékát is viccesnek találtam. Esküszöm szerettem volna szeretni, vagy legalább kedvelni, de amit ő művelt, az nekem sok volt. Aztán lehet, hogy most belőlem is az elvárt társadalmi norma szól.
Még több szereplő is feltűnt a színen, de számomra ők négyen voltak a meghatárózók, akik valamilyen szinten mély benyomást tettek rám. Azt hiszem, az összes karakterről kijelenthetem, hogy nem kell nagy hősöket elképzelni, inkább egyszerű emberi lényeket, akik egy katasztrófa után keresik a helyüket az új élet küszöbén. Keresik önmagukat, tudván azt, hogy ők azok, akik megteremtik, lefektetik az emberi faj társadalmi, kulturális, tudományos alapköveit.
Összességében elmondhatom, hogy nem haladtam gyorsan a könyvvel, de ez senkit ne tántorítson el attól, hogy elolvassa. Ez egy nagyszerű, fantasztikus mű, melyet többször is a kezembe veszek majd és újból elolvasom. Eddig is szerettem Merlét, de ez a könyve hívővé tett.