Már régebben olvastam ezt a könyvet, és eddig váratott magára az értékelés. Ennek oka a teljes döbbenet. Úgy álltam neki a könyvnek, hogy nem néztem utána. Mégis, az egyik kedvencem lett. Egy történet a szabadságról, a lojalitásról és arról, mi történik, ha egyes emberek hatalmat kapnak a kezükbe. Mi emberek mennyire vagyunk képesek visszaélni mások elesettségével, kiszolgáltatottságával, mennyire mélyre süllyedhetünk emberi mivoltunkban, miközben hiszünk egy mondvacsinált fogalomban: szabadság.
Ugye, ott kezdődik a történet, hogy McMurphy megérkezik az elmegyógyintézetbe. Eddig még nem is annyira érdekes a dolog, hiszen csak egy alap szituációt kapunk, amiből sok mindent ki lehet hozni. A történet onnantól kezd izgalmas fordulatot venni, amint ez a McMurphy feltérképezi az intézmény életét, és egy sajátos, néhol igen mulatságos, megmosolyogtató háborúba kezd Ratched főnővérrel.
Mindig drukkoltam, hol az egyiküknek, hol a másikuknak. Igen, néha még a főnövérnek is, mert az író el tudta érni, hogy ne csak a megtestesült gonoszt lássam a nőben. Ha egy picit is, de beleláttatott Ratched nézőpontjába/szempontjába is. Akkor még komolyan volt olyan rész, ahol még együtt is tudtam érezni vele, hiszen abban a hitben éltem, hogy ő tényleg „csak jót akar” a beteginek azzal, hogy az osztályon rendet tart. Legalábbis megpróbálja, amíg McMurphy bele nem köp a levesébe, és úgymond tudatára nem ébreszti a főnővér kedves ápoltjait. És a szerző ezt frankón elhitette velem. Ezért volt az, hogy jó ideig nem tudtam eldönteni, hogy most én utálom vagy épp szeretem – na jó, ez túlzás, inkább azt mondanám, hogy megértem – a főnővért.
Szóval, olvastam, haladtam a sztorival, drukkoltam, hol ennek, hol annak, aztán egyre jobban kezdtek komolyodni az események, és egyértelműen McMurphy mellé tettem le a voksom. Igazából, egész jól szórakoztam kettejük huzavonáján. Egészen addig, amíg az a nővérnek nevezett barbár meg nem tette, amit tett. Egyszerűen nem hittem el. Volt egy rész a történetben, mely arról szólt, hogy várunk, mi is történt pontosan McMurphyvel, de még akkor is reménykedtem. Amikor kiderült, hogy mi lett a sorsa, ott lefagytam.
Mikor betolták a kórterembe ott, annál a résznél félre kellett tennem a könyvet, és elvonultam sírni. Igen, sírtam, mert annyira a szívemhez nőt ez a karakter. Amit utána a Főnök tett, én úgy gondolom, hogy megváltás volt szegény McMurphynek. Megváltás és egyben egy beintés is Ratchednek, akárhogy is akart ő győzni, megmutatni az erejét, hatalmát, de legfőképp azt, hová képes lesüllyedni egy ember, nem járt sikerrel. Igaz, ez egy ember életébe került. Ami az elején vicces volt, az véresen komollyá vált, és már egyáltalán nem volt kedvem mosolyogni.
Ratched meg nem más, mint egy velejéig romlott nő. Sajnos mást nem tudok mondani/írni róla, ami elég szalonképes lenne. Pedig van szleng szókincsem, és ha róla kéne beszélnem, akkor nem öt percig, hanem órákig képes lennék szóismétlés nélkül megismertetni az olvasóval a jellemét.
Összegezve:
Imádtam a történetet, annak ellenére, hogy a vége felért egy arcon csapással. A teljes döbbenet lett úrrá rajtam. Egy szóval jellemezve: megrázó. Lehet, ha előtte művelődőm egy picit, és utánaolvasok a könyvnek, akkor nem dönti le ennyire a lelki világomat. Késő bánat. Mindezek függvényében az egyik kedvenc könyvemmé avanzsálta magát.